Kezeit csókolom a Tisztelt Nagyérdemûnek! Eme cikk témája a – nyugat helyett távol-keletrõl – Japánból (melyik más nép találhatta volna ki??) érkezõ amorf macska(fej), a: „Hello Kitty”. Csöppnyi sajnálattal vettem tudomásul, hogy kicsiny országunk nagyszájú népének már megint át kellett vennie valamit, aminek tulajdonképpen semmi értelme. Kedves cirmosunk – a mostanában olyan divatos – rózsaszínben pompázik, annak is az egyik leggyomorforgatóbb árnyalatában, puszta látványától cukorbetegséget lehet kapni, ami a célrétegnél már ölég nagy siker. Rengeteg dolgon találkozhatunk vele: pénztárca, táska, bögre, párna, elektromos gitár(!), kenyérpirító, mobiltelefon, zokni, nõi alsónemû, Kitty-sakk, hogy csak egy-két dolgot említsek (aki nem hiszi, pötyögje be egyetlenünk nevét a gúúúgl keresõbe, csodálkozni fog?).
A keleti szamurájok a „kawaii” szóval illetik (jelentése: cuki/édi), akiknek a „rózsaszín a legtutibb szín a világon”, azoknak richtig, hogy birtokukban van egy „Szió Cicus” kabala. A kis figura kezdi bekebelezni az egész világot, a Pikachu-s repülõgépek mellett már megjelent a „Hello Kitty”-s változat is (Tajvan). Persze ízlések, és „Hello Kitty”-k, ha valakinek ez kell, látogasson el Pécsre, a „Hello Kitty” boltba, vagy az interneten a hellokittypecs.hu címû oldalra, ahonnan (persze méreg drágán) magához szólíthatja perverz álmainak netovábbját. A hellokitty.lap.hu-n kedvükre bogarászhatnak az ebben érdekeltek, ahol cuki dalocskákat hallgathatunk, cuki posztereket nézegethetünk, cuki képernyõvédõt szipkázhatunk le computerünkre, illetve beletekinthet a cukiságok cukiságának történetébe (körülbelül öt perc után vissza akart köszönni az ebédem, úgyhogy inkább befejeztem, és ettem valami sósat, mert melasz csurgott ki  számból, illetve mézet könnyeztem). Kittyke nem más, mint giccsparádé, fölösleges dolog, csak úgy csöpög a cukormáz róla, így jogosan teszem fel a kérdést: Kell ez nekünk? Nem hiszem, mert van millió más, jobb dolog, amire a nehezen összekuporgatott pénzünket elkölthetjük; mondjuk, aki ilyet vásárol, annak persze lehet mondani, hogy vegyen például egy jó könyvet, de hát rózsaszín köd lepte el az agyacskáját… Kitty drága tehát belopta magát szeretõi szívébe, hát váljék egészségükre…
MEOW!!!

Petőfinek és a márciusi ifjaknak hála nem volt hosszú hetünk, este már a buliké a főszerep. Ha még nem értesültél volna róla - például a 45 perc írott változatából -, 21 órától a Heaven Street Seven lép fel a Bongóban. Mi ott leszünk. És te?

Ugye te is ismered azt a használhatatlan, vacak rajzolóprogramot, amit a Windowshoz adnak? Van, akinek az MS Paint (gyerekkori nevén Paintbrush) jelenti a kihívást. A videót Dani kollégánk lőtte a neten.

Elég gáz, ha szombaton is suliban van az ember, a sokk kiheverésére az Időgép koncertjét ajánljuk a Grandban. Az együttesről itt olvashatsz. Ha még mindig nem keveredtél ki az influenzából, maradj ágyban, és nézd meg, hogyan is nézett ki az ős-Beatrice mint diszkózenekar. Dob+Basszus 22:00-kor az m1-en. Addig is: Nick Cave and The Bad Seeds.

Beszéljenek helyettünk a képek!

Ma lőttük a főutcán.

Dani kollégánk bukkant erre a gyöngyszemre. Nem mellékesen M. Tóth Géza alkotását idén a rövid animációs filmek Oscarjára jelölték.

Egy örökzöld Monty Python szkeccs: "Dirty Hungarian Phrasebook"

Trafikos: Terry Jones
Magyar turista: John Cleese
Rendőr: Graham Chapman

Idióták vagy csak egyszerûen szerencsétlenek? A végzetük saját meggondolatlanságuk vagy csak a helyzet, amibe kerültek? Miért jó, ha valaki különös módon távozik az élõk sorából? Mert még díjat is kaphat érte!
Néhány pihent agyú fickó a kilencvenes évek elején megalapította a Charles Darwin-díjat. Ezt kizárólag posztumusz ítélik oda azoknak a legkülönbözõbb módon elhalálozott szerencsétleneknek, akik utolsó cselekedetükkel igazolták Darwin evolúciós elméletét, amely szerint az ember igenis a majomtól származik, ugyanakkor nagy jót cselekedtek, hogy halálukkal megszûnt génállományuk terjedésének veszélye.
Az interneten is fellelhetõk a történetek (www.darwinawards.com), sõt lehetõségünk van a sztorikat értékelni.
Az elsõ nyertesnek 1994-ben ítélték oda a díjat. Egy amerikai férfi kapta, aki egy pohár ingyen szóda reményében addig rángatta a kólaautomatát, míg az végül ráborult és agyonütötte.
Az 1995-ös gyõztes viszont igazán vállalkozó kedvû férfiú lehetett, nyugodjék békében. A sebesség volt a mániája, ezért beszerzett egy gyorsítórakétát, ami a Jumbo Jetek felszállását segíti, ráerõsítette az autójára, és a nevadai sivatagban kipróbálta. A halála elõtti pillanatokban valószínûleg ráébredt, hogy a rakétát csak bekapcsolni lehet, ki már nem, emiatt aztán körülbelül 480 kilométeres sebességgel szétkenõdött a Sziklás hegység oldalán.
Nem csak a sebesség megszállottjai kerülnek veszélybe, hanem bizony néha a terroristák is. Egy kezdõ iraki merénylõ, Khay Rahnajet nem fizetett elég postadíjat a feladott levélbombára. Ezért a küldemény „Vissza a feladónak” pecséttel visszaérkezett Rahnajet-hez. A botcsinálta terrorista teljesen elfeledkezett közben a bombáról, így felnyitotta a borítékot. Utolsó levele volt.
A 2006-os év díjazottja lett az a brazil férfi, aki egy vállról indítható gránátvetõ töltetét próbálta úgy szétszerelni, hogy elõbb az autójával áthajtott rajta. Miután erre a gránát nem reagált, egy kõtörõ kalapáccsal esett neki, ami túlságosan is hatásosnak bizonyult: a gránát végül szétesett, de vele együtt a brazil férfi, hat autó és a mûhely is, ahol az eset történt.                         

Az utóbbi években gomba módra szaporodtak hazánkban a bevásárlóközpontok – más néven plázák – ami természetesen egy új stílusréteg kialakulását vonzotta maga után, ami mi más lehetne, mint a plázacicaság.
Megdöbbentõ példaképek, egészen új szavak és helyesírás, a kicsinyítõ képzõ korlátok nélküli használata. Ki gondolná például, hogy a „szaliavi” kifejezés valójában a szalagavató rövidítése, az „yzgys” a köznapi emberek szótárában megegyezik az „izgis” szóval, vagy a „szavyka” a szó cuki megfelelõje. A plázacicákat természetesen az különbözteti meg leginkább kortársaiktól, hogy plázákban bandázva töltik idejük nagy részét. Külsejüket illetõleg a falatnyi ruhák, a hónaljig érõ rózsaszín táskák, a magas sarkú, esetenként csillogó cipõk és általában a festett, hidrogénszõke haj a jellemzõ. Mindennél jobban ragaszkodnak a divathoz, a márkákhoz és mindenhez, ami nyugatról érkezik. Ennek az elnyugatiasodásnak az egyik jele, hogy a rózsaszín szó kihalófélben van köreikben, helyette a pink a trendi. A számukra természetes beszédmodorukat, affektálásukat mások gyakran idegesítõnek, mûnek találják, így nem túl népszerûek. Értelmi színvonaluk is hagy némi kívánnivalót maga után, bár ez sajnos a stílustól függetlenül egyre gyakrabban elmondható a tizenévesekrõl. Elgondolkodtató, hogy mivel a plázacicák kifejezés a nõi egyedeket foglalja magában, mi az õ férfi megfelelõjük? Plázacickány? Esetleg plázakandúr? Rövid keresés után erre is választ kaptam, õket a macsó kategóriába sorolhatjuk, amit ugye senkinek nem kell bemutatni.
A interneten való nézelõdés közbe ráakadtam egy igen érdekes oldalra, ami a „Pláza Cycák Országos Szövcsije” nevet viseli. Nekem egyszerû földi halandó lévén elég nagy erõfeszítésembe került, hogy értelmezzem a „cycókák” y-os írásmódját, és feldolgozzam a rózsaszín „órácskát” ami az „idõ-bidõt” mutatja, és azt a sok cukiságot, amit õk mind természetesnek vesznek. Példának csak egy blogismertetõ: „Rózsaszín vagyok. Cica vagyok. Itt bepillantást nyerhetsz érzékeny kis cicalelkem rózsaszín virágoskertjébe…”                   

Az úgy kezdõdött, hogy gyerekkoromban szerettem sárkányt eregetni. Nagyfater megdobott anno egy igen frankó darabbal, jó nagy volt, és repült mint a Boeing. Használtam is kb. 3 napig, mikor is jött egy izmosabb szellõ... Lévén 25 kiló plusz áfa a testsúlyom, egy darabig húzott az arcomon a földön, majd felakadt egy 20 méteres jegenyére. Ki voltam bukva rendesen, hogy így lenulláztam a gépet, onnantól nem is eregettem többet.
Egyszer aztán 4-5 évvel ezelõtt felhívott Dani haverom, hogy van egy új sport, a kite (ami egyébként sárkányt jelent) nagyon karaj, igen csajozós, és kevesen nyomják, mi lenne, ha kipróbálnánk? Mondtam oké, csapjunk bele!
El is mentünk egy tanfolyamra, és tényleg nagyon zsír volt a téma, rá is kattantunk rendesen, azóta is küldjük ezerrel. Sokkal jobb, mint a sima szörf, kisebb szélben is mûködik egy nagyobb ernyõvel, meg ugrálni is lehet vele.
Úgy kell elképzelni, mintha egy mini siklóernyõt eregetne az ember fia egy fix, kb. 30 méteres zsinóron, ami húz elõre, de jó esetben nem arcon, hanem valami járgányon. Mindegy min, ami csúszik, gurul vagy siklik a földön, vízen, havon vagy jégen. Pont ettõl jó a móka, lehet a Balatonon olyan wakeboard-szerû deszkával (ez a legcsajozósabb) vagy a jégen korival, aszfalton görkorival, egy mezõn télen snowboarddal vagy síléccel, nyáron mountainboarddal (nagy kerekû, terepre való gördeszka) vagy buggy-val (3 kerekû gokart-féleség motor nélkül). Mindenesetre nem árt némi protektorral felszerelkezni „B” terv gyanánt. Elengedhetetlen a sisak (bár nélküle viccesen lehet hallucinálni meg kettõslátni egy izmosabb bukfenc után), nem árt térdvédõ sem, kesztyû, kezdõknek könyök- és a farvédõ is jó, ha van.
Gondoltam, gáz hogy itt Pakson egyedül fogom nyomni, de szerencsére itt is vannak bolondok, mint Paker, aki régóta nyomja már, meg a siklóernyõs haverok, meg a csajom Zsuzsi, meg 1-2 barátnõje, akik hamar rágyógyultak erre a sportra is. Szóval: kite-ozni karaj!

Édes-bús történet egy kiviről, aki valóra váltotta álmát.

Na, mi jelenik meg hamarosan a sulikban?

Ha megkérdeznék az utcán egy fiatalt – a jövő reménységét –, mi is az a stílus, valahogy így hangozhatna a válasz: hát vannak a rapperek, rockerek, raszták, punkok, alterosok, diszkósok stb. Vagy talán (de csak nagyon talán) valahogy így: őőő… kifejezésmód? Egy nyelvtanóra még nem szelektált maradványa. De tök jó, mert mindenki szájber, meg mindenki onlájn és különben is.

Fel lehetne itt sorolni körülbelül 10 szótárcikket a stílusról, de ezek közül egyik sem él a köztudatban.

Tehát akkor a kérdés változatlan: Mi a stílus? Például az, ahogy elszidod az eladót mindennek, ha nem ad cigit vagy alkoholt (persze csak miután kijöttél a boltból), vagy ahogy lazán, szemrebbenés nélkül kitúrsz egy idős embert (aki persze szólni sem mer a bakancsod láttán) a sorból a busznál, ahogy anyáddal és apáddal beszélsz, ahogy másokat hibáztatsz óbégatva a sikertelenségeidért, ahogy élvezed a feltűnősködést, és még hosszú a sor.

Rengeteg ember magára ölt egy jelmezt, feltéve a rapper, rocker stb. nevet, azt hiszi, tartozik valahová, pedig nem! S közben egyebet sem tesz, csak azokat kritizálja, akik nem pont a külsejükkel kívánják kifejezni magukat, akiknek nem szerepel a kelléktárában a biztostű, a kannás bor, a dorkó, a szegecses öv, a zenekaros pulóver, a bő gatya, a fullcap, vagy nincs csinos rózsaszín felsője és műkörme, és esetleg nem vágatja „olyan kis pánkosra” a haját (idézet egy paksi fodrásztól). Mindezekkel alapjában véve semmi gond, csakhogy a megjelenés sokszínűsége nem feltétlenül jár együtt a gondolati sokszínűséggel. Az utca maga a jelmezbe bújt szürkeség dzsemborija.

Tisztelet a kivételnek! Vannak a valódi meggyőződésből zenei irányzatokat követők, ám a stílus lényegesebb fogalma nem egy szövetdarabban bújt el! Idevág két gyakran használt, de úgy látszik, ritkán értelmezett közhely, a nem a ruha teszi az embert, és a látszat csal.

Divat lett az egyéniség külsőségekben való megnyilvánulása. Felszínesség magas fokon, ha az önkifejezésnek ez az egyetlen módja létezik valaki számára.

Gyakran kérdezem csak úgy magamban, hogy mikor válik végre az önzetlenség és a segítőkészség bevált és általános magatartássá az önreklámozás és a látszat fenntartása helyett! Egyszer a nyár folyamán Szekszárdra utaztam busszal, és az emberi közöny újabb visszataszító oldalát ismerhettem meg. Egy anorexiás nő a paksi „kórházból” kijutva, beutalójával a szekszárdiba, a buszra várt. Láttam rajta, hogy szörnyen néz ki, elmondta, hogy egész nap SZTK-ból SZTK-ba, kórházból kórházba küldözgették, és hogy az összes pénze elfogyott a városból városba utazgatás miatt. Azt is megtudtam, hogy a lánya éppen mást nem tud tenni érte, minthogy várja a szekszárdi állomáson. Miközben beszélt hozzám, beállt a busz. Fiatal, 25 körüli sofőr, első látásra még normálisnak is tűnt. Aztán felment a nő, elmondta a problémáját és a sofőr végig se hallgatta, leküldte a buszról. Utána felmentem én, és mondtam, hogy két jegyet kérek. Megkérdezte, hogy „ennek is”, majd azt válaszoltam, hogy szerencsére nem mindenki olyan, mint ő, és hogy igen, NEKI is. Vágott egy fintort és odaadta a jegyet. Még én érezzem magam abnormálisnak? Rájöttem, hogy tényleg nem megszokott az ilyen viselkedés, ennek ellenére máig, ha valaki segítségre szorul, segítek, mert egy őszinte köszönöm sokkal többet jelent egy „hú de csini vagy”-nál.

Ha mindenki ennyire közömbös a másik problémája iránt, és csak a saját érdekei vezérlik, akkor csak a keserűség, ami megmarad a nap végére, pedig jó ám azzal a gondolattal lefeküdni, hogy „ma is tettem valami jót”. (-:

 Migrant Spirit

Tegnap brutális ütközetben maradtunk alul az egyik pro COD2-es klán ellenében! A war után átküldték a csapatképüket, ekkor néztünk mi is nagyot!!!

A következő 45 perc lapzártája holnap, vagyis február 2-a, péntek reggel 8 óra. Várjuk a jobbnál jobb írásokat!