Ha megkérdeznék az utcán egy fiatalt – a jövő reménységét –, mi is az a stílus, valahogy így hangozhatna a válasz: hát vannak a rapperek, rockerek, raszták, punkok, alterosok, diszkósok stb. Vagy talán (de csak nagyon talán) valahogy így: őőő… kifejezésmód? Egy nyelvtanóra még nem szelektált maradványa. De tök jó, mert mindenki szájber, meg mindenki onlájn és különben is.
Fel lehetne itt sorolni körülbelül 10 szótárcikket a stílusról, de ezek közül egyik sem él a köztudatban.
Tehát akkor a kérdés változatlan: Mi a stílus? Például az, ahogy elszidod az eladót mindennek, ha nem ad cigit vagy alkoholt (persze csak miután kijöttél a boltból), vagy ahogy lazán, szemrebbenés nélkül kitúrsz egy idős embert (aki persze szólni sem mer a bakancsod láttán) a sorból a busznál, ahogy anyáddal és apáddal beszélsz, ahogy másokat hibáztatsz óbégatva a sikertelenségeidért, ahogy élvezed a feltűnősködést, és még hosszú a sor.
Rengeteg ember magára ölt egy jelmezt, feltéve a rapper, rocker stb. nevet, azt hiszi, tartozik valahová, pedig nem! S közben egyebet sem tesz, csak azokat kritizálja, akik nem pont a külsejükkel kívánják kifejezni magukat, akiknek nem szerepel a kelléktárában a biztostű, a kannás bor, a dorkó, a szegecses öv, a zenekaros pulóver, a bő gatya, a fullcap, vagy nincs csinos rózsaszín felsője és műkörme, és esetleg nem vágatja „olyan kis pánkosra” a haját (idézet egy paksi fodrásztól). Mindezekkel alapjában véve semmi gond, csakhogy a megjelenés sokszínűsége nem feltétlenül jár együtt a gondolati sokszínűséggel. Az utca maga a jelmezbe bújt szürkeség dzsemborija.
Tisztelet a kivételnek! Vannak a valódi meggyőződésből zenei irányzatokat követők, ám a stílus lényegesebb fogalma nem egy szövetdarabban bújt el! Idevág két gyakran használt, de úgy látszik, ritkán értelmezett közhely, a nem a ruha teszi az embert, és a látszat csal.
Divat lett az egyéniség külsőségekben való megnyilvánulása. Felszínesség magas fokon, ha az önkifejezésnek ez az egyetlen módja létezik valaki számára.
Gyakran kérdezem csak úgy magamban, hogy mikor válik végre az önzetlenség és a segítőkészség bevált és általános magatartássá az önreklámozás és a látszat fenntartása helyett! Egyszer a nyár folyamán Szekszárdra utaztam busszal, és az emberi közöny újabb visszataszító oldalát ismerhettem meg. Egy anorexiás nő a paksi „kórházból” kijutva, beutalójával a szekszárdiba, a buszra várt. Láttam rajta, hogy szörnyen néz ki, elmondta, hogy egész nap SZTK-ból SZTK-ba, kórházból kórházba küldözgették, és hogy az összes pénze elfogyott a városból városba utazgatás miatt. Azt is megtudtam, hogy a lánya éppen mást nem tud tenni érte, minthogy várja a szekszárdi állomáson. Miközben beszélt hozzám, beállt a busz. Fiatal, 25 körüli sofőr, első látásra még normálisnak is tűnt. Aztán felment a nő, elmondta a problémáját és a sofőr végig se hallgatta, leküldte a buszról. Utána felmentem én, és mondtam, hogy két jegyet kérek. Megkérdezte, hogy „ennek is”, majd azt válaszoltam, hogy szerencsére nem mindenki olyan, mint ő, és hogy igen, NEKI is. Vágott egy fintort és odaadta a jegyet. Még én érezzem magam abnormálisnak? Rájöttem, hogy tényleg nem megszokott az ilyen viselkedés, ennek ellenére máig, ha valaki segítségre szorul, segítek, mert egy őszinte köszönöm sokkal többet jelent egy „hú de csini vagy”-nál.
Ha mindenki ennyire közömbös a másik problémája iránt, és csak a saját érdekei vezérlik, akkor csak a keserűség, ami megmarad a nap végére, pedig jó ám azzal a gondolattal lefeküdni, hogy „ma is tettem valami jót”. (-:
Migrant Spirit
